Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Wohl Janka: Egy költőhez

Tekinték, költő, búlepett hajadra,
És elbúsúltam ifjuságodon;
Eltűnt, oh, elenyészett éveiden,
Oly bánatosan méla arcodon.
Tekinték, költő, fényt szóró szemedbe,
Fáj a sugár, de ah, nem melegít,
Mint egyes lámpafény magányos sírról
Visszacsillantja a sír rémeit.

Tekinték, költő, lángész homlokodra,
És elmerengék múltad fénykorán…
Babéros főd még büszke tetterővel,
Szived szereimmel csüggött a hazán
Eggyé olvasztva szent barátság által,
Te a nemesek legnemesbike,
Ő, nemzetünk volt, s ah, letűnt reménye
Lángszellemeknek legdicsőbbike.

S barátoddal szived jelenje eltűnt,
Előtted a való kopár, rideg –
Lelked virágival sírt ékesítesz,
S élő jelen iránt kebled rideg.
Szelíden méla fényében a holdnak
Tágúlni érzed bágyadt kebledet,
De fáj, oh fáj a nap fényes sugára,
Sebzi köddel borított szívedet.

Oh, mért kell nékem most, oly későn élnem?
Vagy: oh miért éltél te oly korán?
Ma férfi vagy, már hamvadó kebellel,
Kinyíló szívvel én ifjú leány.
Túlélted már te régen érzeményid,
Temetve már tán lelked jobb fele –
Ellankadottan nézesz már csak vissza,
S idő előtt itt életed tele.

A múlt, a múlt! Ott vannak álmaiddal
Eltednek fényes tündérképei…
Jövő, jövő! Ott vannak még lerakva
Lelkemnek legszentebb reményei.
Haladhatunk, de vajon merre visznek
Egymástól el az élet útai?
Előttem áll ábrándos, szép jövendő,
Előtted a magánynak árnyai.

De örök kínnal száll keresni lelkem,
Örökös kétkedésben él szivem –
Oh, csak hiányra, és soha tökélyre,
Igaz kebelre nem akadt szemem.
Ábrándjaimmal, lelkem jobb felével
Bár áldozhattam volna én neked!…
De nem szabad, … talán te sem akarnád,
Vagy nem akarsz – csupán mert nem lehet?

Lehet, lehet! Oh kell, kell, hogy lehessen!
Szivem oly forró és oly lángoló,
Hogy érzete hideg, bágyadt szivedben
Elömlik majdan, mint egy tűzfolyó.
Oh, kösd le sorsom! Bár csak egy időre.
Ha csak akarsz, oh hidd, lehet, szabad!
Lelkednek add nekem csak egy sugárát…
S boldog leszek tebenned s általad!

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Báró Eötvös Józsefhez

Fenn, a hon csillagos mennyezetén,
Király, mint a nap a csillagok között,
Úgy állsz, te nagy, az égiek helyén
Örök sugárral szent hazád fölött.
A nemzet föld, a költő nap az égen,
Mely túlragyog az eltűnt nemzedéken.

S ha én, szerény, mulandó mécsvilág
A halhatatlan, egy naphoz tekintek fel,
Szelíd mosollyal, mint nyíló virág,
Hozzád csupán könyörgni jövök el.
Mint éltet szór a nap a fényes árral,
Adj fényt a mécsnek egy léleksugárral.

Oh, benned ég, ragyog az égi tűz!
Nem mint Prometheusz, ki lopva nyerte meg,
Éltet teremtményidbe lelked fűz,
És Isten-adta szellemek ezek,
Kibontakoznak égi szenvedéllyel
A költészetből, szeplőtlen tökéllyel.

Ha szenvedések átkát szórja rád
A sors, mely Istenként áll életünk fölött,
Lelked nem érzi az átok nyomát,
Alá már géniuszod sugárt szövött.
Oh boldog te, ki szenvedéseidnek
Emléket állítsz, mint örömeidnek.

Sötét pyramid, órjás és örök,
Sötét, mint éj, de fényes csillaggal tele
Az emlék, mit az elhalt örömök
S remények sírján lelked emele.
Karthausi lett a szív, s virágozása
Halni nem tudó hattyú dalolása.

A messze föld, a messze végtelen,
Miként a puszta gönc, egy órjás jéghalom,
A természet sivár, élettelen
A láng nélkül, mely életfuvalom.
A földek istenként a napfényt várják,
Az emberszív a szerelem sugárát.

S a szerelem a halhatatlanság;
A szerelem a lét, a lélek és a lény –
Elmúlik mind, mert mind mulandóság,
Örök csak ő az ember kebelén.
S ha fénye költészetben megtörődik,
A költő névre Istenség szövődik.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Azt mondjátok…

Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.

Azt mondjátok, dalom nem melegítő,
Csak olykor éget, mint a napsugár,
De nincsen benne, mi virágot fejleszt,
Ama mosolygó, édes érzetár.

Azt mondjátok, csak ész kormányoz engem,
S uralkodva múzsám dala fölött
Nem engedi, hogy érzet keljen benne,
S a szív-világot nyissa meg előbb.

Azt mondjátok… oh, mit nem mondtok mindent,
Mi bánt, mi fáj, mi kínoz és gyötör,
S nem várva múzsám védő szózatára,
Fölötte minden, minden pálcát tör.

Oh, mit nem mondtok! s jogtalanul mindent.
Nem hallva, csak a perc sugallatát,
Nyugodtan néztek végig lelkem kínján,
Letépve lantom szűzi fátyolát.

Mit rejt a szív, mert mélyebb sebhelyére
Kíváncsi szemet vonzni nem akar,
A kín, mit a költészet istennője
Irgalmas szárnnyal híven eltakar:

Oh, mindez semmi! Hisz nem zengem én el,
Irgalmat esdve nem zokog dalom.
Nem szól pompázva kínja mélységével
A szív dala remegő ajkamon.

Hisz nem is zengem, hányszor már csalódtam,
Nem zengem az örök fájdalmakat.
Sőt korlátolva szenvedélyem árját,
Elrejtem én a rám mért kínokat.

Mert szenvedésem, oh, az szent előttem,
Szentségtelen szem ne érintse azt,
Ne szórakozzék idegen tán avval,
Mi szívemből véres könyűt fakaszt.

És mondjatok akármit énfelőlem,
Bár fájni fog, de változtatni nem,
Előttem szent lesz keblem szenvedése,
És titkos kínjait nem zengem el.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: A könnyekhez

Folyjatok, oh folyjatok ki,
Fájdalmamnak égő könnyei,
Folyjatok tengerként végtelenbe,
Szerelem sejtelme
Hogyha hí!

Folyjatok, oh folyjatok hát,
Édes vágyak lángzó könnyei,
Szenvedésnek messze végtelenje,
Kínredők rejtelme
Üdvre hí.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: A dalhoz

Hatalmasan ragadtad meg szívem,
Te Isten szózata, oh dal!
Lebilincselted és felkaptad lelkem,
Hogy mit a földön a földeken nem leltem,
Megnyissad azt a tiszta fényvilágot,
Hol minden álmat, minden boldogságot,
Hol minden vágyat, minden szenvedést,
És minden legtitkosabb érzést,
Mint hallelúját látunk éghez szállni,
És ott illattá, fény-angyallá válni.

Hatalmas vagy, hatalmas léssz, oh dal,
Szivem leghűbb barátja te,
Ki összefolytál benső életemmel,
Ki egy vagy minden mélyebb érzetemmel,
Ki üdvöt pótolsz, szerelmet, barátot,
Egy egész, ah, csak álmodott világot,
Ki sóhajtásom vagy, lehelletem,
Mosolygásom, könyűm, tekintetem,
Ki bennem élsz, mig én csak benned élek,
Ki keblemben vagy a második lélek!

S oh dal! Keblembe, szólj, honnan jövél?
Hol volt hazád, hol volt honod?
Miből levél? Virágok illatából?
Szellőknek illanó suhanatából?
A kis habok rejtélyes susogása,
Madárkák érzetes csiripolása,
Tündérek gyöngéd, rezgő szózata,
Mi fűze össze, lelkem dallama?
Az érzés, mely a végtelenen által
El-elvonúl, határtalan egy vágydal?

S olykor eget ostromló óriás,
Honnan veszed bősz hangjaid?
Vad bérceknek zuhatagos patakja,
A múlt sötétlő kísértet alakja,
Az elzárt oroszlán dühröhögése,
A fogoly sasszárny tompa rebbenése,
A tűzhegyből omló vad lávafolyam,
A férfiú arcán kín könnye, ha van,
Az tesz órjássá? – vagy anyád zokogása,
A hon szívszaggató jajkiáltása?

Oh dal, oh dal, te ég ajándoka,
Isten csókjával külde le!
Benned a korok minden szenvedése,
Benned a nagy proféták hirdetése,
Benned a múlt, jövő s remény-világok,
Szétsugárzanak, mint kész boldogságok,
Mig átkarolva mindent, ami nagy,
Magadban a világok tükre vagy!
És nékem, dal, te megnyitád az útat,
Melyen a szív a boldogsághoz juthat.

Mert mint megengedék az istenek,
Hogy a madárkák dalljanak,
S megengedék, hogy női szív is zengjen,
A női ajkon is dal-ima keljen:
Akkor kipótolák éltünk hiányát,
Megadták nékünk az Istenség szárnyát,
Megadtak nékűnk mindent, mi dicső:
Miénk lehet jelen is és jövő,
És istenítve szent szerelmeinket
Vélünk dicsőítjük szeretteinket!

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás