Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Wohl Janka: Szemere Pálhoz

Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Oh engedd, hogy a múltra emlékezzem,
Hol lábaidnál ülve hallgatám
Mesés fénnyel felém zajló beszéded,
S lelkem merengett lelked szózatán.

És szellemed teremtő bűvecsetje
Ott feste édes-bájos képeket –
Takarja szívem s félve rejti őket,
S emlékvilág födi a színeket.
És minden kép, mely rezgve áll előttem,
Fényesb alakba olykor öltözik,
S virág gyanánt az emlékkoszorúba
Múzsák mosolygva belekötözik.

Azt mondtad egykor, költő lesz belőlem,
Vár rám dicsőség, hírnév és babér;
Szereteted, amellyel boldogítál,
E kétes üdvnél nékem többet ér.
Mit ád a hír? a szívnek boldogságot?
Oh nem! csalódást, fájdalmat, borút,
S hol int a zöld babér sugármosollyal,
Odáig oly nehéz a hosszu út.

Szereteted pedig lelkemben mélyen
Megállapítá az örök hitet,
Nem hír és név, nem az teszi a költőt,
Nem ihleti, hevíti a szívet.
Legyen a költő homlokán babér bár,
Nem az, nem az koszorúzza a főt,
Mit szelleme virágiból tüzött föl,
Az állja hervadatlan a jövőt.

És te dicső, ki homlokán ragyognak
A hosszú évsor s dús virágfüzér –
A ritka és oly ékes koszorúban
Tulajdon bimbó díszlik és babér.
Oh te, ki ősz fürtökkel s ifju szívvel
Állasz a múlt romján nyugalmasan,
Egy órjás könyv, amelynek minden újabb
Lapján a múlt egy órjás képe van:

Oh engedd, hogy ezentúl is még hozzád
Lelkem zarándokolni járjon el,
S emlékezhessék meg szeretetedről
Büszkén és boldogan e hő kebel.
Oh engedd, hogy mint mostanig, tovább is
Mély tisztelettel, hűn szeresselek,
És olykor-olykor halk, meleg dalommal
A messze távolból köszöntselek.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Nyugalom

Zengjed el álmaid, ifjui szív,
Csöndes az éj,
Fátyla nem árul el; árnya, az hív,
S zengeni kéj.
Tárja a bánatot Isten elébe
Buzgóan a dal,
Vigaszul ömlik a hit be a szívbe
Malasztjaival,
S nyugtot oh lel
Igy az árva kebel.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Nem dicsőség…

Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas lelkem vágy-remegve
Szellemkarjait.
Nem babért óhajtok homlokomnak,
Nem kívánom én e lombozatnak
Csába árnyait.

Késő századoknak ajakára
Úgy ne szálljon, mint Sapphóé szálla,
Valaha nevem!
Nem vágyik e halhatatlanságra,
Melynek fényénél sokkal több az árnya,
Sóvár kebelem.

Mert nem a nő gyöngéd homlokának
Szánta Isten a zöld borostyánnak
Vészdúlt ágait.
Fürtibe díszűl ő kis körének
Fűzze e kör felvirúlt üdvének
Fényvirágait.

S ez, mi után lelkem vágyva vágyik,
Elhagyottan ifjú szívem fázik…
Oly magam vagyok!
S mintha csillag hullna csendes éjben,
Hullnak szívemről le égőn, mélyen
Zokogó dalok.

Nyugodtabb lesz a beteg kisgyermek,
Hogyha ringatáskor énekelnek
Néki édesen.
Földi vágyak hangját én sem hallom,
Ha az üdvös szent szerelmet dallom
Szenvedélyesen.

Mit nekem dicsőség? Barátságra,
Szerelemre, csendes boldogságra,
Erre vágyom én.
Hasztalan! Lehetlen ezt remélnem!
Már elég, ha dalban, képzeményben
Percre föllelém!

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Menj halni, lant

Jer, lant, kezembe, jer; de lant, ne várd
Hogy lelkedet, mit húrjaidba zárt
Egy sejtő isten, szabadítsam ki;
Ne várd, ne várd, hogy lelkemnek sugára
Ébressze föl ma alvó lelkedet,
S dal keljen húrodon szivem szavára.
Jer, lant, kezembe, jer… de halni jer!
Ki máskor éleszt, az ma ölni mer.

Nem pengetem már többé húrodat,
Menj és aludjál – többé álmodat
Kesergésem föl nem zavarja már.
Megúntam végre szenvedésben élni,
És százszorozva látni kínokat,
Melyeknek gyógyszert nem tudok remélni,
Nem vagy te más, csak visszhang, mely felel,
S a hangot százszorozva rezgi el.

Menj, lant, menj, menj! Nem kellesz már nekem,
Nélkűled is elég sajgó szivem.
Minek szakítsa a tulajdon kéz
Föl a vérző sebet vérző szivemben?
Hogy ezer hang és messzeszóló dal
Zenegje a keserves könnyt szivemben?
Hogy elbeszélje, mennyit szenvedek,
Sovárgok, könnyezem és epedek?

Egyért szerettelek, hogy e hazát
Dicsőité hő érzésű danád,
Egyért szerettelek, hogy a haza
Fájdalmas kínja, titkos szenvedése
Szárnyadra kelve a világon szét-
Áradt, és húrjaidnak remegése
Még többet mondott, mint a leghőbb dal,
Ha egybefoly hona fájdalmival.

Egyért szerettelek, hogy benned élt,
Mit szívem sajnált, mit szivem remélt,
Az elenyészett, fényes ősi kor,
Honom jövendő és jelen nagysága,
Az eltűnt szellemeknek üdvkora
S a bús jelen könnyének ragyogása,
Hogy benned élt a múlt, jelen, jövő,
Mi volt, mi lesz, minden mi nagy s dicső.

Egyért szerettelek, hogy hű valál,
S bár fájdalomban bőven osztozál,
El nem hagyád, ki könnyel terhele;
Sőt lángolóbban függtél húrjaiddal
A vért fakasztó, kíntelt ujjakon,
És rám borúlál nedves szárnyaiddal,
Hogy eltakarva a szegény szivet,
Enyhítsék könnyei a lángsebet.

Egyért szerettelek, hogy szeretél;
Ha szenvedék, hogy vélem szenvedél.
És nem szerethetünk mi senkit úgy,
Mint azt, ki vélünk vérzett és reméle,
Ki vélünk könnyezett, ki vélünk tűrt,
És lelki életünkben benne éle.
Hivem valál!… oh, mért valál oly hív?
Ezért is átkoz, kárhoztat e szív.

Együtt növekvénk, lant, te hű barát,
Együtt imádtuk sírva a hazát…
De lant, mit kínban érze a kebel,
Te azt virágos szárnyaidra kapva
Szellemvirágokként széthordozád,
És nem gondolva vissza az alapra,
Mosolygva alkotál zöld ligetet,
Hová borostyánt hint a képzelet.

Mit a magányban küzde a kebel,
Azt a világnak zengé húrod el.
Mit bizalommal onta ki a szív,
A fájdalomnak vad folyamú árját,
Azt a közönynek úgy dobád oda,
Mint mulatsága, kénye-kedve tárgyát.
S a nép feledve, hogy ez élő kín,
Mulat a költő zengő versein.

Oh lant, oh lant! Ezért ma halnod kell.
Hurod hiába nyög és esdekelt!
Melyért elárulád bizalmamat,
Én metsző gúnnyal ottan zúzlak széjjel,
A jégközönynek márványoszlopán,
És szívem őrjöngő, vadult szeszéllyel
Hallgatja húrodon a repedést,
A végső jajt, utolsó kínrezgést.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Ha elhagyottan…

Ha elhagyottan, fényes pusztaságban,
Magányosan a nagy, zsúfolt világban
Feledve áll egy szenvedő,
Ez az, akin minden szem kérdve nyúgoszik,
Kin az egész világ megosztozik:
A nő, kire Isten átkát veti:
“Adjátok, emberek, a hírt neki!”

Ha van, kit a gúny éles nyila bántson,
Kit az egekből le a sárba rántson
Démoni kéj mosolyival,
Ez az, ki lelkét küldi az örök felé,
Fájdalmi szárnyain világ elé:
A nő, kire Isten átkát veti:
“Legyen költői, nyílt szíve neki!”

Ha van, ki őrült, égő vággyal járja
A nagyvilágot, boldogságát várva,
S hiába vár, eped, sovárg –
Ez az, kit a dicsőség keble felkarolt,
Kit a világ nagyok közé sorolt:
A nő, kire Isten átkát veti:
“Babér környezze homlokát neki!”

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Gróf Vass Ottilia emlékkönyvébe

Oh, van egy égő nyughatatlanság,
Mellyel az emberek már megszületnek,
Egy gyötrő kín, melyet magok szeretnek,
Sovárgó vágy, mely nékik boldogság.

Oh, van bennök egy vággyal telt világ,
Akarnak lenni, amik nem lehetnek,
Akarnak bírni, amit nem nyerhetnek,
S ez epedésök mégse balgaság.

Törekszenek a legmagasb után,
Megküzdenek azért minden veszéllyel,
Hő, fáradatlan, ihlett szenvedéllyel,

S babért aratnak járva ezután.
Nagy tér nyílik e nyughatatlanságnak
Gyökére ő a halhatatlanságnak.

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás

Wohl Janka: Egy szellemhez

Éjfélt ütött. El-elalvó kis mécsem
Halványult fénye rezgve jár körül;
Fakó sugára már csak árnyékokba,
Kétes, bizonytalan ködbe merül.
S képedre száll
Egy fénysugár,
És ott megáll,
Megáll!

Körültekintek – összefolyva minden –
Káosz szobám, hol most árnyék honol –
S szivembe nézek – éjbe vész ott minden,
Nincs ott a fény, amellyel tartozol.
Számolj nekem –
Miért sötét
Most kebelem,
Szivem?

Az ihlet, az imádat égi lángja,
Mely mennyé szentelé föl lelkemet,
Most haldokol, mert elvonád a tápot
A melytől élt: édes szereteted.
S nem élhetek
Nélküle én –
Szivem beteg,
Beteg!

Imádnom kell! Lelkemnek kell e zajgás,
Kell, hogy legyen lelkemnek Istene
És szellememnek kell e föltekintés,
Tömjén legyen nagy szárnyú éneke.
Imádnom kell!
Imádtalak!
S hideg kebel
Felel!

Hisz nem az embert, oh, nem azt szerettem
Lelkem csak lelket, nagy lelket szeret,
S az Istenség fönséges nimbuszával
Környezte szellemem ősz fürtidet.
S lelked hideg –
Ábrándja nincs!
Nem érte meg –
Rideg.

És összetépve most az ihlet szárnya,
És színtelen a dús ábrándfüzér,
Alig világít a zajongás lángja,
S meleg nélkül a láng már mit is ér?
S képedre szállt
Sötét szívből
Még egy sugár –
S megállt!…

november 2, 2008 Posted by | Wohl Janka | Hozzászólás