Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér,
Ott lesz a lélek örök üdve!
Ez a hagyomány Egyptomból
Került be a keresztény hitbe.

I-ső kép.

Ha földi pályánk megfutottuk itt,
S levetjük lelkünk súlyos lánczait:
Valami édes gyönyör vár, a mi
Sorsunk nyügét felfogja váltani.

Hogy mi az? – nem tud arról senkisem,
Nem tudomány az: álom, sejtelem,
Ami megfesti azt az életet,
Amely a csillagokon túl lehet…

És ahány hívő, anyiféle kép
Színeződik meg az az égi kép.

Az eszkimónak kövér fóka kell,
Sok zsirja legyen, sose fogyjon el;
Az ozmán, húri csókját várja itt,
S szolgálatára áldozatjait,

Kiket levágott Allahért, s aki
Elmaradt zsoldját mostan adja ki.
– Nekünk más eszmék lánczolatjakép,
Valami lelki éden az az ég!

II-ik kép.

Az első szegény keresztények
Kik Róma igaját viselték:
Sanyargva, titkon, szüzi hittel
Nézték, mily szép a ragyogó ég!

Lelkük heve, minden ábrándja
Olvadt belé a meny-kultuszba,
S égi boldogságért esengtek,
Megvetve, üldözve, kifosztva.

S a középkorban, melynek “békó”
És a “szent-kereszt” volt a képe:
Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert
Az égben lesz az örök béke.

E föld csak a siralom völgye!
– S az ember szive tűrt, nem lázadt,
S mint állat húzva rabigáját,
Múlt lassan, század után, század.

Kiváltságosak, úri rendek,
Éltek vidám, hangos időket,
S kik koplaltak s izzadtak értök?
– Menyországgal főzték le őket.

III-ik kép.

De egyszer arra napnyugatra
A horizonton szürke ködbe,
Egy piros fény húzódott s mintha
A lomha ködbe belekötne…

Majd fényvillámok sziporkázva
Mint színes csillagok kerengtek,
S a hajnal jött s Páris felett
Egy ismeretlen nap derengett!

Feljött a nap, megmozdúlt Európa
S lángözönt öntött a világra,
S az álmos lelkeket felrázta,
A szabadság szent harsonája!

Uj világ jött s a középkornak
Leomlott romjain uj eszmék
És életelvek friss erői
Fajunkat új munkára kelték.

IV-ik kép.

Csak itt, csak itt, ezen a földön
Keressük életünknek czélját!
A meny? – csak látszat, képzelődés
Laplace és Herschel távcsövén át.

Eszményünk, hogy fajunk e földet
Révpartnak, otthonának lássa,
Munkásnak, tudósnak, királynak
A “közjó” legyen hivatása!

“Egy a másért” legyen a jelszó!
Ez edze meg legjobb erőnket,
Ne lássunk méltatlan nyomort, és
Elhagyott árvát, éhezőket.

Mily szép ez a mi kicsi földünk,
– Elámul szemünk a sok kincsen!
S hányan vannak közöttünk, kiknek
Még betevő falatjuk sincsen?

Végszó:

És száll az eszme sólyomszárnyon
Végig a nagy kerek világon;
S a humanizmus géniusza int:
A “földön” akarunk mi boldogulni mind!

Reklámok

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás

Réthy László: Pincs és veréb.

Egy bolt elé a járda-szélen,
Valami jó kéz minden télen,
Kenyérmorzsát szór rendesen,
S eltünik szótlan, csendesen.

S a verebek fákrul, ereszrül
Szállnak az utcákon keresztül,
S sietve kapkodják fel ott,
Csipp! csipp! — mig minden elfogyott.

Egyszer, amint ott nézem őket.
A didergő kis dőzsölőket:
Egy hölggyel egy kis pincs megy el,
Húsz verebet riasztva fel…

Váu, váu, vonyit a kis pimasz,
De egy verébnek ám nagy az:
Arasznyi, fésült báb-alak,
És nyakán széles kék szalag.

S a verebek nagy ijedséggel
Röppennek gyorsan szerteszéjjel:
Ki merne moccani amíg
Pincs urfi el nem távozik?

Az állatban s az emberfajban,
Tudjuk, milyen sok hasonlat van:
– Mily gőgös köztünk sok “alak”,
Ha nyakán csüng holmi szalag!

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás

Réthy László: Örök igazság.

Mióta ember van a földön.
A létezése okát kereste,
Istent látott a Tűzgolyóba nappal,
S holdfényben, csillagokban este.

S ha sok halat adott a tenger.
Vagy dögvész lepte barmait meg:
Azt képzelte szegény, hogy égben s földön
Harca folyik az isteneknek.

Jó és gonosz véres küzdelme!
Miből agya semmit sem ért meg…
– Érzi, hogy ember, aki vadat ejt le,
Mégis kicsi, nyomorgó féreg.

S terhét hurcolva roskadásig,
Lelke egy jobb létért esengett,
S megalkotá a tulvilág hitét, mely
Sebére hint gyógyitó cseppet.

S jött egy próféta, akinél jobb
Lelket nem látott a világ még,
S az emberszeretet hitét hirdetve
Feláldozta magát fajunkért.

Két ezredév mult el azóta,
S az emberiség ma se boldog,
A tudás törte fel a titok nyitját:
Önzés az Élet, s erőszak a Jog!

Testvériség! – csak hiú álom
Az “Én” a cél, a törvény, sarkpont,
Jó az, mi Nékem jó és gonosz minden,
Mi vágyam elé sorompót vont.

Legszebb nő az, ki Nékem legszebb,
S az Én hitem igaz s a legjobb,
S barátom az, ki a nagy ádáz harcban
Egy célra tör s Velem kezet fog.

A harc folyik és földtekénken
Minden rög egy gyengébbnek sírja,
S az erősebb válik ki diadallal,
Mert az győz – aki jobban bírja…

S igy lesz mindig s uj korszakokban
Uj jelszók váltják fel a régit,
Hitvallások lesznek majd mások, ujak,
Hirdetve koruk bölcseségit.

S a jövő ködképében látok
Egy nagy hajót fényben evezni,
Melyet a változó korok eszméi
Sem hagytak a hullámba veszni.

Egy hitvallás hajója az, mely
Egy igazságot visz magával,
Melyet, ha már nem hiszünk semmit, semmit:
– Minden lélek magáénak vall.

Igazság, mely mindig igaz volt,
Mit vall a sziv és tud az elme,
Egy igazság! – mely túl él minden kort s ez:
Az anyaszív örök szerelme!

S megy a hajó, folytatja útját,
S a hullámokat büszkén járja,
S az élet tengerén a szél zúg:
“Szent anyasziv! – Óh Ave Mária”.

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás

Réthy László: Nőm halálakor.

Beteg volt szegény, – nagy keservek
Ütölttek házunkon tanyát:
A lelkem sírt, ha vigasztaltam
A hervadó, szelíd anyát.

Két pici gyermekünk napestig
Játszadozott a kis lakásban:
Nem értették, hogy falaink közt
Mily mérhetetlen bánat van?

Aztán meghalt és ott állottam
A sírnál, csüggedten, letörve;
S a kisebbik gyermekem kérdé:
– Mért teszik a mamát gödörbe?

– Hazajöttünk és nehány hétig
A “mamát” emlegették még:
– Hogy egy szép aranyos kocsin
Messze, egy kertbe elvitték…

Aztán rokonokhoz jutottak
S szépen nőttek a gyermekek:
És a kedves uj környezetben
Egészen otthonossá lettek.

Egyszer hallottam egyiktől, hogy
“Tuli mama” vigyáz miránk:
– De ugye apus, egyszer régen
Volt nekünk egy másik mamánk?

(Tokaji Nagy Irén, meghalt Budapesten 1893. március 14-én)

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás

Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.

A hal eviczkélt a habokban,
Nílusban krokodíl lakott,
S az ember bicskájával egy jó
Nagy bunkós botot faragott.

Hogy megküzdjön a mamuttal s más
Vadakkal, – de történt az is,
Hogy fejebúbján vágta Ábelt,
Káin a gonosz, a hamis.

Éva anya is meghalt és más nő
Nem lehetett semerre sem,
S csodás! megszaporodott mégis
Nő nélkül az emberi nem.

S bolond fejjel sok mindent gondolt
A világról, mely az – övé,
Azt hitte Isten van tán száz is,
És meséit tovább szövé.

De Jahve nem tűrhette végre,
Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy,
S zsidóknak nyilatkoztatá ki,
E nagy titkot az égi kegy.

Zsidóktól görögök, latinok
S más népek tanúlták meg azt,
(A kis Földközi-tenger szélén)
Hogy mi az üdv, mi az igaz?

Természetes, hogy a menyország,
Rendelkezésre nekik áll,
S akik nem egyistenhivők, hajh!
Sorsuk a kárhozat, halál!

De hisz Isten még sok más népfajt
Teremtett saját képire!
S aztéket, pápuát ’s még száz mást
Mért felejtett el ennyire?

Hogy e szegények, butaságban,
S ős balbonában sinylenek,
Pedig egy szavába kerűl csak:
Hogy ők is üdvözüljenek!

Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve:
Sugalmazta a Bibliát,
Csak nagysokára fedezték fel
Amerikát s Ausztráliát.

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás

Réthy László: Mikrokozmosz.

Megyek városból ki, messze
Hol nincs autó s velocipéd,
Hol csak virágokkal beszélek
S a tücsök mond el egy regét.

Fáradt vagyok és megpihenni
Oly jól esik a fák alatt,
Fejem a fűbe temetem be,
Nincs agyamban bús gondolat.

S hogy igy fekszem, közelről látom,
Hogy egy arasznyi tér mily sok?
Hüvelykkel mérhetem és mégis
Egy új világot láthatok.

Tűlevelü fák, bozót, indák
Ős vadonjába (!) nézek itt,
S egy apró virág szűzi szirmán
Egy harmatcsepp kaczérkodik.

Fínom testű lények mozognak,
Miket a szem már alig lát:
S hajszál vékony gyökérke hosszán
Mint függő-hídon járnak át.

Picziny bogárcsalád tanyázik
Egy levél sátora alatt,
S egy kis pók mintha hálójából
Szőne be egy napsugarat.

Egy hangya nagy zsákot cepelve,
Homoktorlasz elé kerűl,
S egy baraczkmag is utját állja:
S ő húzza nagy terhét körűl.

Az élet mellett a halál is
Itt van: – száradt virágtövek, –
S a moh közt törött csigaházak.
Mint elszórt apró sirkövek.

Mig nézem ezt a Mikrokozmoszt,
Azt képzelem Isten vagyok,
S tőlem függ csak, hogy e világra
Az éltető napfény ragyog.

Isten vagyok! – csodát teszek most:
“Sötét legyen!” – azt akarom,
S e kicsi, kicsi, kis világot
Kalapommal letakarom.

(A kis világ.)

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás

Réthy László: Makrokozmosz.

Leáldozott a nap, nem szól már a kolomp,
A tópart fövényén kikötve áll a komp;
Pihenni tért a nép, a kicsi ablakok
Sötétek, ámde fönnt ragyognak csillagok.

Fönséges nyugalom! s az édes néma csönd!
Csak porhüvelyem itt – s a lelkem odafönnt,
Tünődve néz, sovárg a végtelenbe fel,
Mit költő álma se láthat be s érhet el…

A végtelen folyam, milljó világokat
Csodás, titokzatos központ körül ragad,
Mit látni sose fog, ember gyarló szeme,
Csak egykor tán, egy uj Kopernik szelleme.

Mily kis világ, melyen élek s hol útamon
Nagynak látszik a csöpp s a percenetnyi nyom.
Mit századnak hivunk s mely a múló idő
Lassú malomkövén évezredekre nő…

Kicsiny világ, de hisz csak ennyi a miénk,
A csillag csak mint mécs szór gyenge fényt felénk,
S a zivatar, mely tör s szivünket rázza fel,
Piciny pára, a mely a tükrön oszlik el…

Itt vagyok, ujra itt, a kis falu ölén,
A tó csendes vize csillanva int felém,
Az ákác illata kábit és ugy maraszt;
És mig tünődve számitgatom én,
Hogy összes tudásunk e földszinén
A nagy “Mindenségről” – csak egy araszt:
Rám néz s pipáját tömi egy paraszt.

(A nagy világ. – Esti kép egy tóparti faluban.)

november 2, 2008 Posted by | Réthy László | Hozzászólás