Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Petőfi Sándor: Arany Lacinak

Laci te,
hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
rontom-bontom,
ülj meg itten az ölemben,
de ne moccanj, mert különben
meg talállak csípni,
így ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
s nyisd ki füledet,
nyisd ki ezt a kis kaput;
majd meglátod, hogy mi fut
rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe,
kapta magát, telemerte.
És vajon minek
merítette meg
azt a vedret?
Tán a kertet
kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… Nem biz a.
Telt vederrel a kezében
a mezore ballag szépen,
ott megállt és körülnézett;
ejnye, vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert
ki amott a kendert
áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
nézi át a mezoséget,
a vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
hu, mi fürge,
mint szalad!
Pillanat,
s odabenn van,
benn a lyukban.
A mi emberünk se rest,
odanyargal egyenest
a lyuk mellé,
s bele önté
a veder vizet;
torkig tele lett.
A szegény kis ürge
egy darabig turte,
hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csípték;
nyakon csípték, hazavitték,
s mostan..
Itt van…
Karjaimban,
mert e fürge,
pajkos ürge,
te vagy Laci, te bizony!

Reklámok

november 20, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás

Petőfi Sándor: Szilveszter éje 1847-ben

1

Hej, vannnak ma számadások!
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó,
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik,
Minekünk szíveink telvék…
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!

2

Még csak egymagam valék
Tavaly ilyentájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.

3

De félre, félre a tréfával,
Hisz beteg mellett állunk;
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jóbarátunk…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket,
Válhatlanúl, örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömekre…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként
Szivünkre rácseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak néhány halk
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.

4

Az esztendőnek a halála
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll,

S nem hogy barátnak, hanem még az
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem, sohasem!

Az isten ítélőszékénél,
Még ott sem mondok egyebet:
“Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!”

(Pest, 1847. december 31.)

november 2, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás

Petőfi Sándor: Szeretlek én, szeretlek téged…

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!

november 2, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

november 2, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás

Petőfi Sándor: Sors, nyiss nekem tért…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkul e
Nemes láng, amely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy imádság
A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!… s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.

(Pest, 1846. április 24–30.)

november 2, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás

Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert…

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

november 2, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás

Petőfi Sándor: Oh szerelem…

Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk,
Aztán ellobansz… tán egy perc alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

november 2, 2008 Posted by | Petőfi Sándor | Hozzászólás