Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Kiss József: A csók

Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.

A lány legyen ifju, – a kerevet,
Ha pua, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Juszuf bölcsesége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifju jött hozzá és szólt:

Juszuf ibn Ali, mester! Im egy dalt
Hozék, hogy biráld, nem hogy magasztald.

Együgyű szívvel irtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.

És Juszuf szavába vágott: “Elég!
Vershez nem kell előljáró beszéd.

Olvass!” – És az ifju halk, elfogott
Hangon, növekvő hévvel olvasott:

Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?

Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.

Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.

Olthatatlan szomjuság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja!

Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifju és föltekint.

Az ajtófüggöny szétnyil sebtibe
S Leila szökell bé, Juszuf kedvese.

S mint a dzsin, ki áldozatára csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.

Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifju – mit tegyen?

Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.

Juszuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elébb:

“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”

november 2, 2008 Posted by | Kiss József | Hozzászólás