Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Kisfaludy Károly: Vég part.

A szenvedő néz messze part felé;
Néz: hol derülne sülyedő világa?
Hol enyhül a seb, melyet sorsa vága?
Mi érező szivét kinnal telé.

Oh hányszor véli már, hogy föllelé!
De a reményfok, melyre bizva hága,
Homokhant, szétomol, s várt boldogsága
El-eltüntén kétség szakad belé.

S mit fenn a fénytetőn nem nyerhete,
Alant megadja egy kis part homálya,
S vég csendre száll a vész-környezte pálya.

A fülmilének esti zengzete
Gyöngén reszket le a mély szunnyadóra,
De ő nem ébred semmi földi szóra.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás

Kisfaludy Károly: Tünő életkor.

Hová tünél, éltem vig hajnala?
Derülted annyi szép – s dicsőt igére
Mig rózsafénynyel a boldog körére
Mosolygva egy édent himzél vala.

De lassudan bájfényed elhala:
Pályám mindég sötétb magányra tére,
S a küzdő sokba telt, de könnyü bére
Emléked csak s e lant komoly dala.

Ha távozál, tanits felejteni!
Kidulva e kebel hajdanti kéje:
Remény-sugalva mit ragyogsz feléje?

Az ifju kornak nyájas isteni
Búcsuzva néznek a sziv lángzatára,
Ha már a látnék alkonyul határa.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás

Kisfaludy Károly: Szem hatalma.

Midőn bájos szemed reám tekint,
Egész létem gyönyörben olvadoz;
S bár rettegek, ha más szerelmet int,
S tömjént hódolva kellemeidre hint:
Midőn bájos szemed reám tekint,
Szivem biztos reményre lobbadoz,
S ég-föld ezer kéjben ringat megint:
Igy boldog én! nem érzek semmi kint,
Midőn bájos szemed reám tekint,
S egész létem gyönyörben olvadoz.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás

Kisfaludy Károly: Hűség.

Bár a sors tőled messzezára,
Mig e sziv ver, csak érted ég.
Édes szerelmed bájsugára
Általhat éltem alkonyára,
S bár a sors tőled messzezára,
Szent kéjre int emléke még;
S ha ébredsz lantom hangzatára,
Egy könny legyen hüségem ára,
Hogy bár a sors oly messzezára,
E sziv mégis csak érted ég.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás

Kisfaludy Károly: Elválás.

Rózsaláncza szerelmünknek,
Sok örömmel telt frigyünknek,
Boldog életünknek
Hervadoz és elválással
Fenyeget, nagy változással
S búsító mulással.

Hallod-e! az óra üt már!
Itt az elválasztó határ,
Mely szivedtől elzár:
Ha igaz, mit szivem érez,
Meglátlak! Jőjj hát mellemhez,
Szerető szivemhez!

Itt egy köny, mely sérelemből
Reád hull s nedves szememből
Hű szivedre gördül:
Kér, hogy drága szerelmeddel
A távolt is emlékeddel
Ihlesd, s ne feledd el.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás

Kisfaludy Károly: A reményhez.

Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:

Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik – és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem,
Utamba` keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!
Sugárzol bús keblembe,
És az elvesztett békesség
Visszafordul szivembe.

Hive maradsz az embernek
Bármely nehéz sorsa lőn,
Kisérője életének
S barátnéja e földön.

A szenvedő könnyeinek
Forrását elszáritod,
S a kétség vad seregének
Ostromát elforditod.

Édes-gondos szorgalommal
Ápolgatod az embert,
Kit a végzet vaskarjával,
Bár méltatlan, alá vert;

Mert elhagyva a világtul
Azt a reményt találja,
Hogy könnyeit a siron tul
Egy jó angyal számlálja.

És az ember bölcsöjétől,
Mig a sír őt elzárja,
Tőled, első kedvesétől,
Legszebb örömét várja;

S karjaidban mosolyogja
A sors forgó játékát,
Édesdeden általfogja
Boldogsága árnyékát.

Te vagy a sziv békessége,
Védje a megsértettnek,
S tartandó uti költsége
E zarándok életnek.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy.

Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;

Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.

De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.

Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.

Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?

Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem.

november 2, 2008 Posted by | Kisfaludy Károly | Hozzászólás