Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Baróti Szabó Dávid: Virthez

Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Régi lakósidnak! legfőbb szépséged azokban
Áll vala: megszűnvén ők veled élni, ledőlt.
Nincsen azok nélkül már kedvem nálad ezentúl,
Már nem fog ligeted tetszeni, völgyed, hegyed;
Réted, halas Zsitvád nem vonszanak engemet hozzád;
Emberidért estem volt szeretetbe veled.
Már oda vagy: magam is nézd, megvénhedtem. Azért vég
Búcsút – ! melly nehezen mondhatom, óh nagy egek!
Végbúcsút vészek. Nem fognak tágas határid
Pásztori sípomtól zengeni már ezután! –
Még te felépülhetsz: én napról napra leszállok.
Ah! nem bánom: elég életem, úntig elég!
Hátramaradt rövid óráim csak Kassa határin
Töltöm el a múzsák lantjai s éneki közt.
Ámde ki nem folysz elmémből, amelly tefelőled
Esni fog, az szótól szívem örömre derül.
Nálad vígan tölt ideim mindenkor eszemben
Forgatván, terhes gondjaim űzni fogom.
Néha talán meg is énekelem volt gyenge korodnak
Napjait. Oh áldott hajdani drága napok! –
Hogyha felépülsz még, nevemet ne felejtsd el. Ezent ha
Megveted is, nálam fennmarad a te neved.

(1792)

november 2, 2008 Posted by | Baróti Szabó Dávid | Hozzászólás

Baróti Szabó Dávid Nem kimíl meg senkit a halál

Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Úgyde virág vagy még? Ugyanez rettenthet: az ifjú
Korból, mint vénből, többet arat le halál.
A gyökeres tölgyfák teleket tűrnek ki nyarakkal:
Egy deret, egy forrót áll-e ki gyenge virág?
Most kezd élet-üdőd még nyílni ki? még ma, ki tudja?
A gyász-padra talán húllni virágja le fog.
Nyers, eleven vagy még? de kerítnek ezernyi veszélyek;
Elvihet egy csuszamás, egy eset hozhat halált.
Eggy ő nála fejér márvány nyak, liliom homlok;
Rózsákkal vigyorult ajk, alabástromi kéz:
S tar fő, horpadt szem, ráncolt bőr, ritka fogaktól
Strázsált száj, völggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy: vagy azért az halál fia: vetni tanóid meg.
Amit elébb vagy utóbb róllad örökre levon,
Úton vagy: nincs itt álló maradásod: örökre
Hol lessz ez, szükség venned eszedbe gyakran.
Sokszor imígy gondolkodjál: meg kéne ha mostan
Halnom, lelkem hová menne, s örökre pedig?
Illy készülettel mernék-e kimúlni? vagy elsőbb
Másképp intézném lelkem igyetlen igyét.
Nyelvem némultság mikoron köti s dugja süketség
Bé füleim, szemeim fényit elállja homály;
Vég dér tagjaimat merevíti; halotti veríték
Önt el, s éltemnek nem tudom adni jelit.
Áh, mit kívánok, cselekedtem vólna? mivelt azt
Minden nap; minden nap jöhet érted halál,
Így mikoronn élvén, meg szoktál halni világnak:
Halni midőn meg fogsz, mennybe visz élni halál.

(1786)

november 2, 2008 Posted by | Baróti Szabó Dávid | Hozzászólás

Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához

Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsin kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti, húllnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.

Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! – szemeimbe tűnnek Gyilkosid.
Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos eleitőd.

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt hittak! – Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – hazánk` szelid ég.
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

(1790)

november 2, 2008 Posted by | Baróti Szabó Dávid | Hozzászólás