Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Ábrányi Emil: Veled örökké…

Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, –
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és
Apró virágit szedjük…
S mindazt, mi gőg és hiuság,
Szivünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kinálunk.

Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!

(1881.)

Reklámok

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás

Ábrányi Emil: Szivem lázongott…

Szivem lázongott, mint a tenger,
Szélvészes éjen át,
És partjait szakgatta, törte,
És tépte önmagát.

Eszméim, mint nyögő sirályok
Bolyongtak szerteszét,
És fergetegről, tört hajóról
Jajongtak bús regét.

Már hittem: ennek vége sem lesz,
Örökké tart a vész,
S számomra nincs más, csak vihar-zaj,
Csak éj és szenvedés.

Ó tenger, tenger, lázas tenger,
Dühöd hogy elpihent!
Tükörré váltál s a kacér ég
Arcát fürkészi bent.

Sajkát lebegtet mély vizednek
Sötét hullámzata,
S fodros habod libegve táncol,
Mint lánykák víg hada.

A tenger csöndes. Halk morajjal
Suttogja el neved,
S ringatja, mint egy szép szivárványt,
Mosolygó képedet.

(1881.)

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás

Ábrányi Emil: Nincs válasz

Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
A szenvedőket telehintjük könnyel:
Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
– Nem tudom!

Talán azért, mert tudja jól az Isten,
Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
Hogy más alakban támadunk föl ujra,
Ha régi formánk széttört, semmivé lett?
– Nem tudom!

Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt.
S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?
– Nem tudom!

Ismertem embert. Maga volt a gazság.
De életét bőségben, vígan élte,
S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte?
– Nem tudom!

Vagy van talán igazság, túl a földön?
Van angyal, végzést lángbetükkel író?
Van, aki lát, hall és itéletet mond,
Különbet, jobbat, mint a földi bíró?
– Nem tudom!

A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
Friss, édes jószág – mért hal meg a gyermek?
– Nem tudom!

Egy eb döge s halott Napóleon közt
Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
A fényes lángész, mint a ronda állat,
Mely túrt, sarat túrt teljes életében?
– Nem tudom!

Hát életünknek nincs más célja, mint az,
Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
Legyek módjára röpködjünk a fényben
Pár évig – aztán rothadjunk örökké?
– Nem tudom!

Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
Ha mindezt tudja és előre látja:
Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember?
Felelj meg erre, bölcsesség barátja?
– Nem tudom!

Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz
S hulládon férgek milliói rágnak –
Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
Mondd: van-e célja az egész világnak?
– Nem tudom!

(1890.)

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás

Ábrányi Emil: Névtelen sír.

A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol…
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!

Ah, nem siratta senki,
És gondját sem viselték!
Mikor ledőlt a porba:
Elhűlve, haldokolva
Az ország útján lelték.

Nem mondta meg nevét sem,
Csak ment a semmiségbe.
Bús lelkét kilehelvén,
Csak egy szó űlt a nyelvén,
Nem több, csak ennyi: Vége!

Ilyen szegény halottat,
Ilyen hitvány halottat
A cifra, fényes, drága,
Szép temető porába
Talán még sose hoztak!

Ó bezzeg a sirásók
El is temették szépen:
Behantolták mulatva!…
Egy névtelen darab-fa
Gubbaszt a sír tövében.

És alszik és enyészik,
És porladoz magában.
És álma hosszu, csendes.
De tán a többi sem tesz
Mást lenn az éjszakában!…

A temető kigyúlad,
Hatalmas lángok égnek.
Koldust ki venne számba?
Se koszorú, se lámpa,
Egy mécs se jut szegénynek.

Bolygó tüzek részvétből
Meglátogatják lopva.
Ott táncolnak felette,
Sáppadt, komor fényt vetve,
Nyom nélkül ellobogva!…

(1887.)

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás

Ábrányi Emil: Menni kell…

És lassan, lassan mind megyünk,
Ha ütni kezd az óra.
Mind elmegyünk a föld alá,
Közös találkozóra.

Világok sorsát, hódító,
Ajkad hiába dörgi:
Egy mozdulattal a halál
Szemét gyanánt söpör ki!

Hiába néztél gőgösen
A mindenség szemébe:
Dacos szemed` szétrágja majd
A pondrók csúnya népe!

Hiába vagy szép, gazdag úr,
És országok királya:
Szennyes lyukakban múlik el
A legszebb földi pálya!

Isten veled, dicső tudás!
Szerelmek édessége!
Egy-két napunk van még talán,
És azzal vége, vége!

Elszéledünk a föld alatt,
Sötét vermekbe dőlünk.
Itt egy kereszt… ott egy kereszt…
Csak ez marad belőlünk!

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás

Ábrányi Emil: Láttam halottat…

Láttam halottat, aki úgy mosolygott,
Mint álmában a játékos gyerek.
Mutassak én is a halálos ágyon
Elfáradt vándort, aki szendereg!

Ne lássék rajtam vad, rémes vonaglás,
Ne torzuljon görbére, csúfra képem.
A nagy váláskor hadd legyek nyugodt, bölcs,
Vidám!… Olyan nehéz meghalni szépen!

(Sorrento, 1901.)

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás

Ábrányi Emil: Keresem az Istent.

Különös zarándok állott meg előttem,
Az esti homályban, az alkonyi ködben.
Hosszú haja kuszán omlott a szemébe,
Kínos barázdákkal volt fölszántva képe
És egész alakján valami nagy bánat
Árnyéka borongott, mely szivemre támadt
S a részvét forrását megnyitotta bennem.
Oda lépett hozzám: “Engedj megpihennem!”
Nyájas szemmel néztem a sötét emberre:
“”Ülj le mellém, vándor s mondd el, hova, merre?
Merre visz az útad és mióta járod
Nyugtalan léptekkel a messze világot?””

Megvillant a szeme és vonagló szája
Ily szavakra nyílott: “Hosszú volt a pálya
Amit én bejártam – de az örök álom
Addig nem jöhet rám, míg föl nem találom,
Addig nincs nyugalmam, míg meg nem kerestem!
Mert tudd meg, mi történt: – elveszett az Isten!”

Zavar a szemében, zavar a szavában, –
Boldogtalan ember, tudtam, hányadán van!
Úgy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve
Üldögélt mellettem s az alkonyi csendbe
Mély, nehéz sohajja szakadozva szállott.
Megragadta botját, azután fölállott.
Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan:
“Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam,
Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne.
Bárki légy, ha szenvedsz, írt adok sebedre,
Hogy megenyhithessem, hogy meggyógyíthassam!”
“”Keresem az Istent!”” szólt s tovább ment lassan.
– ———————————————————
És elröppent egy év, mint könnyű lehellet.
Egyszer, amint este, csillagfénye mellett
Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem -:
A szomoru vándor csak megállt előttem.
“Nos” – szólottam hozzá, – “üdvözöllek, testvér!
Megvan-e az Isten, akit úgy kerestél?”
Oda roskadt mellém s mint a sebes zápor
Összegyült keserve omlott ajakából.

“”Mentem először is a nagy palotákba,
Színarannyal festve, márványkőből vágva.
Elbolyongtam, ó föld, félisteneidhez,
Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz,
A hatalmasok közt, kiknél minden óra
Gyönyör és boldogság; – akik egy fél-szóra
Milliók nyugalmát, jólétét teszik föl,
S múló vágyaikból, kis szeszélyeikből
Századokra szabják nemzetek törvényét.
Kik a földi élet minden báját, fényét
Csecsemő-kezekkel játszva elkapdossák:
Itt, ezeknél lappang az isteni jóság,
Irgalom, bölcsesség, erkölcsök tökélye,
Az igazság csúcsa és a szellem mélye!
S mit találtam náluk? Hitvány, semmi elmét,
A gőg butaságát s a kéjvágy förtelmét!

Hol van hát az Isten? Ah! a templomokban,
Zárdák menedékén – ott rejtőzik, ott van,
A tömjénes oltár, a szék közelében,
Hol mindennap róla prédikálnak szépen!
Mentem a papokhoz, sorra jártam őket…
És találtam – ó ég! – szent kereskedőket,
Akik az Istenből üzletet csináltak!

Néma megvetéssel forditottam hátat.
Mentem a tudóshoz, mentem a művészhez.
Náluk van bizonnyal! Istenileg érez
A magasztos költő; lénye csupa eszmény,
Szüntelen a szépet, a nagyot keresvén.
S mit találtam náluk? Önző, irigy lelket
És egy darab koncot, mely fölött pereltek.
Mutogatták vígan egymás szennyét, foltját,
Boldog kárörömmel egymást megcsufolták
Rátapostak durván gyöngébb társaikra,
Hogy kihúnyjon bennök az isteni szikra,
Szidták, tépték egymást, mint az utonállók –
Nem! Amit kerestem, nem találtam nálok!

Hova menjek? Lábam ingadozva lépett
A nyomor lakába… És láttam a népet!
Láttam sorvadt munkást, iszonyú csontvázat,
Aki bősz haraggal sorsa ellen lázadt
S meghalt, mint veszett eb, agyonütve félig.
Láttam a börtönök sápadt csemetéit,
A hat éves tolvajt, a tiz éves zsiványt,
S megcsömörlött lelkem halni, halni kivánt!
Láttam az anyát is, az anyát, ki ölbe
Hordott csecsemőjét gonoszúl megölte.
Láttam az apát is, könnyemen keresztűl,
A komor családfőt, aki gyökerestűl
Irtotta ki fázó, éhező családját,
Mint ahogy kertészek a dudvát gyomlálják.
El, csak el! Borzadva hagytam ott a népet, –
Nincs ott Isten, ahol ilyenek történnek!””

Lehajtotta fejét, tenyerébe fogta.
Úgy maradt sokáig, csöndesen zokogva.
Azután felszökkent, őrült lázban égve,
S kezdett futni, futni, be a messzeségbe.
Harsány, búgó hangja visszacsengett fájón:
“Elveszett az Isten! De meg kell találnom!”

(1888.)

november 2, 2008 Posted by | Ábrányi Emil | Hozzászólás