Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Fazekas Anna: Öreg nénje ozikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívu, dolgos, derék,
tole tudom ezt a mesét.

Ozgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidolt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg nénje.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ok emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az ozbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felho alatt.

Esti szello ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
“Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!”

Könnybe lábad az oz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fu, puha pázsit,
tarka mezo száz virága
oztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szello,
kék ég alján futó felho,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg nénje megsiratja,
vissza – dehogy – mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
oz erdoben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
“Élj boldogul, ozgidácska!”

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a teton, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
“Ég áldjon, rét, kicsi csalit” –
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fu, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

ozmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellso lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd elotte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettore,
felbiceg a dombtetore,
s mire tölgyrol lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, ozek,
látogatni el-eljonek,
télen-nyáron, évrol évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Ozanyóka.

Piros pipacs, szegfu, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttöro lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Ozanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívu, dolgos, derék
mese orzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Reklámok

november 20, 2008 - Posted by | Fazekas Anna

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: