Múltban íródott, jelen-jövőben felhasználható

Mécs László: Gyónnak a magyarok!

Álmok pusztája, ősi napkelet
seregszám sast és sólymot álmodott,
turult, gémet, vad vércsét, vadludat,
amiknek szíve ős-tavaszt dobog,
álmodta őket vadnak és szabadnak
s úgy küldte messzi, messzi napnyugatnak.

S vannak már csöndesvérű unokák:
elhízott, békés házi szárnyasok,
mások kegyén és mások udvarán,
szemetén kényúrt játszó kakasok,
pompázó pávák (átfestett uszályok),
új színt biflázó úri papagályok.

Maradt pár tépett holló! Itt meg ott
a háztetőre száll s azt mondja: kár.
Pár vércse is jár, nyilazott szívű,
az udvar felett azt víjjogja: vér!
s a korcsok torkán megtorpan az étel
és pillanatra a lélegzetvétel.

Vannak már Janus-arcú magyarok.
(Az egyik arcuk: régi vércse csőr,
toll-sipka rejti, mint tavaszt a hó).
Új napraforgó arcukon se tőr,
se vágy, hogy felnyilazza a magasba.
Új asztagokból eteti a gazda.

De néha arra szöknek titkosan,
hol sebzett vércsét sejtet a nyomnyi vér
és gyónnak, hogy másképp nem lehet,
mert élni kell, a gyermek enni kér,
hogy álmodói még a régi nyárnak,
könnyeznek és feloldozásra várnak.

Advertisements

november 2, 2008 - Posted by | Mécs László

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: